A Sztárvadászat előzménye

A Sztárvadászat az első befejezett regényem, de évekkel korábban már volt egy krimiírási kísérletem. Emlékezz! - ez volt a címe, 2000-ben írtam, nyolcvan oldal készült el belőle. 

A Sztárvadászat nyomdába adása után újra elővettem, megpróbáltam leporolni, de végül úgy döntöttem nem éri meg a fáradságot. Az alapokig kellett volna visszabontani, de a Da Vinci-kód után a témája már nem izgatott annyira, hogy ezt megtegyem: A XVII. században egy francia nemesekből álló titkos szekta embereket áldoz fel rituálisan. Leleplezik őket, a tagokat kivégzik. De nem mindenkit. A szekta újjászerveződik, és a az évszázadok során egyre több európai országban férkőznek a hatalom legfelső köreibe. 2000-ben egy közelebbről meg nem határozott közép-európai országban átveszik az uralmat. A puccsot gyilkosságok sorozata előzi meg. folytatás
Arthur Wolf, egy kis tévéműsorokat gyártó cég szerkesztő-producere véletlenül keveredik az ügybe. Egy gyorsétterem parkolójában egy informátorral kell találkoznia, akivel még sohasem találkozott, sohasem beszélt. A megbeszélt időben egy csinos, de kissé zavartan viselkedő nő téblábol...

A könyv negyedénél elakadtam, egyszer majd elmesélem, miért. Tanulságos történet. Évekkel később belelapoztam, és bár akkor már meglehetősen egyenetlennek találtam a szöveget, néhány rész kimondottan tetszett. Például a horgászat a Halkirállyal. Ő találta meg az egyik áldozat csónakját a nyílt vízen. A főhős meg akarja tudni a részleteket, ezért megkéri az öreget, vigye ki magával horgászni a tóra:

"A Halkirálynál már égett a villany, a kerítéskapu tárva-nyitva állt. A házban mozdulni sem lehetett a horgászfelszerelésektől. A falakat itt is preparált halfejek díszítették.
- Elfogad egy szíverősítőt? - kérdezte Arthurt a házigazda. Hellyel nem kínálta. Nem is lett volna hova ülni: a székeket is különféle dobozok, zsinegek, drótok borították. A szerkesztő igent mondott a kínálásra. A Halkirály kinyitotta a hűtőt. Arthur megdöbbenve látta, hogy mindenféle üvegcsékben kukorica, csicseriborsó, különböző aromák, gyanús keverékek, pácolt haldarabkák töltötték meg a polcokat. A szilvapálinkán kívül a fridzsiderben semmi emberi fogyasztásra alkalmas dolog nem volt. Később kiderült az italt sem embernek szánták: szinte szétmarta a szerkesztő torkát. Másodpercekig szólni sem tudott. Még akkor is csak némán rázta a fejét levegő után kapkodva, amikor a Halkirály újrakínálta.
- Jobb is, ha az ember az eszénél marad a csónakban - mormogta az öreg, és magának sem töltött újra.
A vén Forddal leautóztak a partra, a csónakot vízre tették. Arthur felajánlotta, hogy evez, de a horgász visszautasította. 

Keleten már világosodott az ég, mikor a Halkirály a vízbe dobatta Arthurral a csónak hátuljából az egyik horgonyt. Az öreg kivárta, míg a ladik beáll sodrásirányba, majd az elülső vasmacskát is a vízbe eresztette. Megfeszítették a horgonyköteleket, és a Halkirály elkezdte komótosan összeszerelni a felszerelését.
- Itt süllők szoktak lenni ilyenkor - szólalt meg matatás közben. - Akar egy botot?
Arthur elfogadta. Pontosan tudta, hogy csak így van esélye arra, hogy a Halkirály emberszámba vegye. A szeme sarkából leste, hogy tűzi a szerkesztő a horogra a csalihalat.
- Látom, csinálta már.
Ennél nagyobb dicséretet Arthur még életében nem kapott. Legalábbis akkor, ott a csónakban, úgy érezte.
Némán bámulták az úszókat vagy húsz percen keresztül. A halkirály időről-időre valami gyanús szagú és állagú masszát szórt a vízbe.
- Erre jön a süllő? - Arthurban kezdett feltámadni a gyerekkori horgász.
- Az nem. De a kishal igen. Arra meg a rabló. 

A következő húsz perc is eseménytelenül telt. A szerkesztő elővette kameráját és filmezni kezdett. A Halkirály nem szólt semmit, de látszott rajta, hogy magyarázatot vár.
- Hogy megörökítsem az élményt. Könnyebben fel tudom majd idézni, ha szükségem lesz rá valamelyik regényemben.
- Na, élmény majd akkor lesz, ha fogunk is valamit.
Újabb öt perc telt el. Arthur először a napfelkeltét filmezte. Az ég tiszta volt, az esőfelhők eltűntek. Enyhe szellő fodrozta a vizet, a csónak lustán himbálózott. A nap óriási, izzó vörös korongként bukkant fel a tavat övező távoli hegyek mögül. Arthur egyre közelebb fókuszált a kamerájával. A keresőben most a Halkirály naptól, széltől cserzett arca látszott. Az idő mély barázdákat szántott rá. A szerkesztőt, mint oly sokszor már, most is kamera képe döbbentette rá, milyen lenyűgöző a valóság. A kép kerete nélkül a világ részletei egybeolvadnak. A milliárdnyi információt nem csak azért lehetetlenség feldolgozni, mert oly szerteágazó, hanem azért is, mert a szemlélő is eggyé olvad vele. Ő is csak a valóság egy apró összetevője. Egy a sok közül. A képkeret azonban lehatárol egy részletet, és önálló életre kelti.  A szemlélő pedig a kamera másik oldalán végérvényesen elhatárolódik tárgyától. Ez viszont őt emeli ki a végtelenből, őt kelti önálló életre. A Halkirály rezzenéstelen arccal tűrte a filmezést. A komponált kép kiemelte a tiszta és egyszerű arc természetes harmóniáját. Szemei végtelen jóindulatról árulkodtak, bár csillogott bennük némi ravaszság.
- A halakról ír regényt? - kérdezte végül. Látszott, régóta izgatja már a kérdés.
Arthur ráérősen és a lehető legegyszerűbben elmagyarázta, hogy egy történet számtalan apró történés füzére, és bár az Egész csak kitaláció, akkor tűnik hihetőnek, ha a részletek hitelesek.
Az öreg azzal hálálta meg a magyarázatot, hogy az ő történetéről, a horgászéletről kezdett mesélni. Maga is elcsodálkozott, milyen könnyen jönnek az egyébként egyre jobban elmaradozó szavak. Hogy mennyit beszél ennek az idegen embernek.
Annyira elmélyült a mondandójában, hogy észre sem vette a kapást. Csak akkor vágott be, amikor az úszó már majdnem újra  a víz felszínére ért.
- Elment - dörmögte maga elé, elgondolkozva. Vagy tíz éve nem hibázott ekkorát. Igaz, akkor estére kórházba került, annyira belázasodott. - Sebaj - dünnyögte. - Jön majd másik. Ha akar.
Folytatta mondandóját. Az időjárásról. Hogy mikor mit lehet fogni. Hogyan köszöni meg a tónak, ha a horgára akad valami. Hogy bocsánatot kér a haltól, mielőtt megöli.

Arthur lenyűgözve hallgatta az idős embert. A kamera rögzítette a csodát: egy ember élete egyszerre csak nyitott könyvvé válik. Egyszeri kiadás. Soha azelőtt, és soha ezután nem lesz hasonló. Itt ül előtte egy látszólag hihetetlenül korlátolt ember. A korlátot  halak és a horgászat alkotják.  Valójában a korlátok között ott egy végtelenül magányos lélek univerzuma. Egy teljes világ. Tó íze van és halszeme. Némán tátong. A korláton túl viszont nincsen semmi. Illetve a Semmi uralkodik. Van, akit magába szippant, pedig látszólag érdekes, sokszínű életet él. Arthur egyre többször érezte úgy, ő is ezek közé tartozik. Más a Nirvánát keresi. A Halkirály az úszót bámulja. Az évtizedes magány kristálytiszta szellemiséggé kovácsolta az úszó bámulását. Ilyenkor bátran a Semmibe bámul. A Semmi nem állja tekintetét, visszavonul. Még nem szippantja magába.  

A Nap már magasan állt az égen. A Halkirály a következő kapást már nem rontotta el: két kiló körüli fogast vezetett a szákjába. Arthur már régóta rá sem nézett az úszójára. Egy dokumentumfilm képzett meg benne. Témája: a magányos horgász harca a Semmi ellen.
- Viszi - szólt az öreg Arthur úszójára mutatva az izgalom legcsekélyebb jele nélkül.
A szerkesztő az ölébe ejtette a kamerát és bevágott. Büszkén vezetett a szákba egy másfél kiló körüli példányt. 

A zsákmányszerzés  izgalma visszavetette Arthurt a valóságba. Újra felvette kameráját és feltette azt a kérdést, amiért  e hajnali horgászatra vállalkozott.
- Ismerte azt a politikust, akinek a csónakját tegnap megtalálta?
A Halkirály elmondta, hogy találkoztak többször a vízen, beszélgettek is olykor, de csak a horgászatról volt szó. Nem, soha nem volt vele senki, mindig egyedül ült a csónakban. Arthur részletesen kifaggatta, hol és hogyan találta meg a szerencsétlenül járt járművet. A horgász tőmondatokban válaszolgatott, és csak akkor eredt meg a nyelve, amikor a szerkesztő a csónakról érdeklődött. Most azonban semmi költői nem volt mondandójában, most a szakember beszélt.
Arthurt nem izgatta a ladik történelme, hogy az öreg Jonas kitől vette és mikor, az viszont annál inkább felkeltette érdeklődését, amit a Halkirály a felboríthatatlanságáról magyarázott.
- Tényleg nem lehet felborítani?
- Hát lehetni lehet, de minek?
- És ha valaki kiáll a szélébe, hogy a vízbe ugorjon?
- Nem tud kiállni, mert hamarabb a vízbe esik, a csónak meg visszabillen.
- És ha elveszti az egyensúlyát, és beleesik a vízbe, vissza akar mászni, rossz helyen kapaszkodik a csónakba, és magára borítja?
- Ha van ereje, akkor visszamászik, ha meg nincs, akkor nem tudja fölborítani sem. Úgy lett súlyozva. A régiek még tudtak csónakot építeni.
- És ha nagyok voltak a hullámok?
- Akkor igen, de tegnap nem voltak hullámok.
- Mit gondol, hogyan történhetett? - kérdezte Arthur kis gondolkodás után.
- Magam sem tudom... 

A kapások elmaradoztak, ideje volt indulni.  A Halkirály csak a kerítésnél szólalt meg újra:
- Maga nem író, ugye?
- De, tulajdonképpen az volnék. Csak nem papírra írok, hanem filmre. És nem én találom ki a történet, hanem akit filmezek.
- Benne leszek a tévében?
- Csak ha maga is akarja.
- Gondolkodom rajta... Máskor is eljön?
- Eljövök - felelte Arthur, miközben hosszan rázta a Halkirály feléje nyújtott jobbját. - És köszönök mindent."

(Részlet az Emlékezz! című befejezetlen regényemből.)

 

 

 
 
 
 
 
   Vissza a Szösszenetekre